2014. május 05-én kezdtem el ezt a blogot. Lassan 6 éve... Azóta sok minden változott, én is, de egy dolog biztosan nem, mégpedig a bennem lakozó Tigris, vagyis Tiggris. Hogy miért éppen ő? Na erre is mindjárt visszatérünk.

Sokat gondolkodtam, hogy hogyan legyen ez a blogolás most, nyissak új oldalt, tiszta lappal induljak, folytassam mintha mi sem történt volna mondjuk kezdve egy "update" poszttal, vagy mi legyen. Végül úgy gondolom, hogy a múltam is én vagyok, kitörölni nem tudom és nem is szeretném, hiszen általa váltam azzá aki vagyok.

Egy-két bejegyzést tehát életben hagyok a régiek közül, egy-kettőt pedig idézni fogok vagy újra értelmezni. Vicces dolog hat év távlatából olvasni magadat.

Na hát akkor csapjunk is bele:

Én vagyok Tiggris. Igen, két g-vel. (lásd. Micimackó Tigrise angolul Tigger) 33 éves, soha el nem múló pozitív személyiség. Kilenc hosszú évig tartó, házassággal tetőződő, kapcsolatom lezárása képpen három éve elváltam, majd rám talált a várva-nem-várt Szerelem. Csak úgy sunyiban, a fa mögül, minden előjel nélkül ugrott ám rám. Egy közel sem tipikusnak mondható olasz pasi képében érkezett - csak hogy egy példát mondjak az egyediségére, szeret sósat enni reggelire, ami mondhatni halálos bűn kategória itáliai körökben -, egy építőipari projekttel kapcsolatosan szerzett (közös) barát, másik olasz pasin keresztül (ez utóbbi nem is érti miért esznek az emberek sósat reggelire). Mindketten elváltunk. Neki van Rómában egy kisfia. És a második találkozásunk alkalmával - amikor éppen egyikünk sem volt alkoholos befolyásoltság alatt (nem beszélnék inkább az első találkozásról, hogy akkor mennyire de...) -, egy kávézás helyett órákat beszélgettünk a budapesti estében. Egyikünk sem gondolta, hogy ebből lehet valami a későbbiekben, de akkor ott furcsa módon mindketten azt éreztük, hogy nem most kezdjük el megismerni egymást, hanem már réges régen ismerjük.

Nem részletezve a dolgokat, kb. 2 év távkapcsolat után, feladtam budapesti munkás életem, kiadtam a lakásom és 2019. szeptemberében Szingapúrba költöztünk, együtt. Most tehát itt élünk, a "legnyugatibb kelet"-en, 4. emeleti bérelt lakásunkban, boldogan. Ő dolgozik, én meg - időnként frissítgetve építőmérnöki önéletrajzomat és a koronavírus járvány őrületének végére várva -, egyelőre igyekszem élvezni a szabadságot.

Na ebben a nagy szabadságban kezdtem el mindenféle dolgot írni (újra). Eddig csak a saját magam szórakoztatására, de most majd talán másokéra is.

Mindig is nagy álmom volt regényt írni. Tiniként írtam is már egyet, melyben a kulcsszerepeket akkori (és talán örök) bálványaimra, a Backstreet Boys és a Five együttesek tagjaira sikerült osztanom - ezer éves Dokibarátnőm tudna is erről mesélni, hiszen Őt egyedül érte az a megtiszteltetés a világon, hogy elolvashatta :) -, de úgy érzem nem ez lesz életem fő műve. Most meséken is dolgozom, amikkel egyelőre kisgyerekes barátaimat és édesanyámat boldogítom. Nem, ezekben nincs szó a kilencvenes évek popzenéjéről és nem is tervezem hogy lesz.