Ez 2014. május 05-én kelt bejegyzésem update-verziója (bármikor fogyasztható, egyáltalán nem hízlal):

Hogy miért is a Tigrisek tudnak a legjobban fára mászni? És hogyan is bizonyosodhatunk meg erről? Hát fő az, hogy mindig pozitívan szemléljük a kérdést és a legnagyobb bizalommal legyünk a tárgyi kijelentés irányba, azaz hogy ez teljes mértékben így van, ez tény, ez rendíthetetlen tény. Ha pedig már sikerült magunkat erről meggyőznünk, akkor nincs más hátra, bátran kijelenthetjük ország-világ színe előtt: A Tigrisek tudnak a legjobban fára mászni!

És mi a helyzet akkor, ha éppen nem a Tigrisek, hanem mi magunk tudunk a legjobban a fára mászni? Na itt kezd érdekes lenni a dolog.. Ott állunk, nézzük a fát, egy része korhadóban, de még van benne élet talán. Az egész táj felé magaslik és mi olthatatlan vágyat érzünk, hogy fentről körbenézhessünk, a legtetejéről, a legeslegtetejéről. Odaérünk, közvetlenül a törzs mellé. Ott állunk a fa alatt, szééép nagy fa. Nézünk fölfelé. A csupasz törzs eléggé magas, fölötte öles ágak és kis vékony rozoga gallyak sokasága. Szép nagy lombkorona. Hogy vannak e rajta állatok? Egy mókus vagy egy harkály, esetleg méhek, akik talán mézet készítenek - csak hogy Micimackó barátunk is elégedett legyen? Lehet, hogy vannak, de ez addig nem derül ki, míg nem kezdünk el mászni, mászni felfelé...

Az én fám is itt van előttem, itt tornyosul, szép nagy fa, de látni a felső ágakat. Bízom Micimackóban, aki egy lufit hoz nekem, hogy felrepülhessek legalább a méhkasig biztosan, Malackában, aki szurkol nekem, ha esik, ha fúj, Fülesben, aki ha leesek is mellettem áll és akkor is, amikor visszamászok megint és persze Tigrisben, aki rendíthetetlenül tanít majdnem olyan jól mászni, mint ahogyan a Tigrisek tudnak.

Volt már, hogy rossz ágra másztam, vagy olyan is, hogy leestem, de hát kivel nem fordul elő. De a lényeg mindig az, hogy visszamásszak, mert ez az Én fám: Kissé (z)avaros az alja, de a csúcsról gyönyörű a kilátás! Így képzelem el. Most még csak elképzelem. De látni fogom, sőt! érezni!! a saját testemmel. Mert a mese végén én is igazi Tigris leszek ;) :)

"A Tigris az mindig egy jellem,
sőt jellem és Tigris az egy!
A fejében süvít a szellem, 
a lába meg ugrik, ha megy.

Tarka-barka, nyalka-falka, bam-ba-bam-baba.
A szellemes, kellemes, jellemes Tigris az én vagyok magam!
A Tigris a karodba simul, kedves, és szófogadó,
vitába sose száll veled, jófiú és szófogadó.

Egy Tigris az maga a csoda! Mert neked, és veled örül,
és elég ha ujjaddal intesz, máris az öledbe ül.

Néha ugri, néha bugri, mégse gondatlan.
Mert a szellemes, kellemes, jellemes Tigris az én vagyok magam!
Ééééééééééén vagyok magam!
Hohoho..."

/Tigris/

2014. május 05-én kezdtem el ezt a blogot. Lassan 6 éve... Azóta sok minden változott, én is, de egy dolog biztosan nem, mégpedig a bennem lakozó Tigris, vagyis Tiggris. Hogy miért éppen ő? Na erre is mindjárt visszatérünk.

Sokat gondolkodtam, hogy hogyan legyen ez a blogolás most, nyissak új oldalt, tiszta lappal induljak, folytassam mintha mi sem történt volna mondjuk kezdve egy "update" poszttal, vagy mi legyen. Végül úgy gondolom, hogy a múltam is én vagyok, kitörölni nem tudom és nem is szeretném, hiszen általa váltam azzá aki vagyok.

Egy-két bejegyzést tehát életben hagyok a régiek közül, egy-kettőt pedig idézni fogok vagy újra értelmezni. Vicces dolog hat év távlatából olvasni magadat.

Na hát akkor csapjunk is bele:

Én vagyok Tiggris. Igen, két g-vel. (lásd. Micimackó Tigrise angolul Tigger) 33 éves, soha el nem múló pozitív személyiség. Kilenc hosszú évig tartó, házassággal tetőződő, kapcsolatom lezárása képpen három éve elváltam, majd rám talált a várva-nem-várt Szerelem. Csak úgy sunyiban, a fa mögül, minden előjel nélkül ugrott ám rám. Egy közel sem tipikusnak mondható olasz pasi képében érkezett - csak hogy egy példát mondjak az egyediségére, szeret sósat enni reggelire, ami mondhatni halálos bűn kategória itáliai körökben -, egy építőipari projekttel kapcsolatosan szerzett (közös) barát, másik olasz pasin keresztül (ez utóbbi nem is érti miért esznek az emberek sósat reggelire). Mindketten elváltunk. Neki van Rómában egy kisfia. És a második találkozásunk alkalmával - amikor éppen egyikünk sem volt alkoholos befolyásoltság alatt (nem beszélnék inkább az első találkozásról, hogy akkor mennyire de...) -, egy kávézás helyett órákat beszélgettünk a budapesti estében. Egyikünk sem gondolta, hogy ebből lehet valami a későbbiekben, de akkor ott furcsa módon mindketten azt éreztük, hogy nem most kezdjük el megismerni egymást, hanem már réges régen ismerjük.

Nem részletezve a dolgokat, kb. 2 év távkapcsolat után, feladtam budapesti munkás életem, kiadtam a lakásom és 2019. szeptemberében Szingapúrba költöztünk, együtt. Most tehát itt élünk, a "legnyugatibb kelet"-en, 4. emeleti bérelt lakásunkban, boldogan. Ő dolgozik, én meg - időnként frissítgetve építőmérnöki önéletrajzomat és a koronavírus járvány őrületének végére várva -, egyelőre igyekszem élvezni a szabadságot.

Na ebben a nagy szabadságban kezdtem el mindenféle dolgot írni (újra). Eddig csak a saját magam szórakoztatására, de most majd talán másokéra is.

Mindig is nagy álmom volt regényt írni. Tiniként írtam is már egyet, melyben a kulcsszerepeket akkori (és talán örök) bálványaimra, a Backstreet Boys és a Five együttesek tagjaira sikerült osztanom - ezer éves Dokibarátnőm tudna is erről mesélni, hiszen Őt egyedül érte az a megtiszteltetés a világon, hogy elolvashatta :) -, de úgy érzem nem ez lesz életem fő műve. Most meséken is dolgozom, amikkel egyelőre kisgyerekes barátaimat és édesanyámat boldogítom. Nem, ezekben nincs szó a kilencvenes évek popzenéjéről és nem is tervezem hogy lesz.

... ahogyan azt Müller Péter megmondta. És milyen igaza van.

Azt már biztosan tudom, hogy mindennek megvan az oka. Tapasztalatból. De ezt bármennyire is tudja az ember, nem egyszerű a jelenben megélni. Nem felhúzni magad, nem idegeskedni a kialakult helyzeten. Nem káromkodni amikor elmegy a busz, vagy nem dühöngeni, ha szétszóródik a tészta a konyhában, mivel a zacskót a legutóbbi főzésnél az alján sikerült kinyitni.. Igen van ilyen és meg kell tanulni sóhajtani egyet, vagy jó esetben röhögni az egészen, mert milyen jól is néz ki az, amikor még a hajadban is spagetti van és még a frissen sütött csokikrémes pitébe is ragadt egy két szál, mint valami marokkó (a játék - szerk.).

Mert ha elmegy a busz, akkor nem arra kellett felszállj. Egészen biztosan nem. Mert a következőn rajta lesz valaki, akit már régen nem láttál vagy akit most kell megismerj, kitudja. Hinni és tudni kell, hogy a dolgok nem azért történnek úgy ahogy, hogy rosszul induljon vagy végződjön egy nap, hanem hogy tanuljunk valamit, hogy irányba állítson az élet minket.

"Ne lépj túl sohase a jelenen. Nem tudod, mit rejt. Hátha éppen most születik valami! Hátha most javítasz meg egy dolgot! Vagy éppen most rontod el!

Figyelj a jelenre! Figyelj magadra! Figyelj másokra! A nagy dolgok észrevétlenül lépnek az életedbe! Ne várd a csodát, ha nem úgy élsz, hogy minden pillanatodban a csoda lehetősége rejlik."

/Müller Péter/

Van úgy, hogy az ember sok hülyeséggel találkozik egy nap, vagy egy héten és már elég..., de pont akkor kell megállni és elgondolkodni, vagy csak úgy simán hagyni elmenni melletted az egészet... sóhajtani egyet, elkezdeni egy jónak ígérkező könyvet, vagy egy jó kritikát kapott fimet, vagy csak lefeküdni aludni, mert akkor már senki és semmi nem bánthat.

Félreértés ne essék, nincs velem semmi baj. Most sem :) Csak ma elolvastam Müller Péter írását az nlcafén és elgondolkodtatott. Okos ember ő. Nagyon okos.